Az a helyzet, hogy mostanában egyre több konfliktus támad köztem és szüleim között. Ennek oka, hogy igen eltérő elképzelésekkel rendelkezünk az élet alapvető kérdéseiről.
Vegyük például a beszédet.
Az nagy tévedés, hogy én nem tudok beszélni. Igenis tudok, csak nem értik meg. Rengeteget beszélgetek velük, hogy fejlődjenek. Sőt, ha valamit elsőre nem értenek meg, hosszan elmagyarázom nekik. Nem habozom megosztani hirtelen támadt fontos gondolataimat sem, akár félálomban is kiveszem a cumit a számból, hogy közöljem a dolgot. (Aztán viszateszem a cumit a számba, elvégre álmos vagyok.)
Mégis, mindenkinek azt mesélik rólam, hogy még semmit sem mondok.
Ennél problémásabb terület a játék.
Az algoritmus a következő:
Találok valami szuper játékot, apuanyu meg azt mondják nem szabad. Ezt ismétlik többször is, én pedig hiába mutatom, és győzködöm őket, hogy de igenis ez jó játék, a vége mindig az, hogy elveszik tőlem, vagy arrébb raknak. Ilyenkor csak egy eszközöm marad a meggyőzésre, és ezt nem félek használni: az ordítás. Néha bejön, néha nem, de mindig megpróbálom.
Anyunak egész érdekes elméletei vannak arra, hogyan is tántorítson el engem a tilos játékoktól, és/vagy a hisztizéstől.
Most leírom, mert múltkor részletesen kifejtette apunak, mindent megjegyeztem.
Úgy gondolja, hogy a _szerintem_ izgalmas játékot elveszi tőlem, és _kicseréli_ egy olyanra, amit _ő_ érdekesnek tart. Példával illusztálva:
Apa telefonját sikerül megkaparintanom, erre szélvészként jön anyu, kamumosoly az arcán és kikapja a kezemből a klassz telefont, majd az orrom alá dug egy piros kockát. És elvárja, hogy játsszak azzal. ???
(Be kell vallanom, néha sikerül _valóban_ érdekes dolgot találniuk, de ez elenyésző.)
A könyvekről sem egyezik a véleményünk.
Anyu szerint úgy kell velük játszani, hogy kinyitjuk és nézzük őket, meg összevissza beszélünk mellé. Aztán bökdösi a lapokat és engem is erre kér. Néha segítek neki bökdösni, de csak ritkán kapok igazi dicséretet. Ki érti ezt?
Ettől függetlenül a könyvekkel nagyon jól lehet játszani. Például irtó jó ledobálni őket a polcról. Szoktam gyakorolni, mert egyesével ledobálni teljesen más, mint a fél polcot lesöpörni egy mozdulattal. Ezt mindig gyorsan kell játszani, mert nyomban ott terem valaki és "jajjaj nem szabad szegény könyvnek baja esik" mondókába kezd, engem arréb rak, könyveket visszapakolja. (Apa nem pakolja vissza.)
A másik jó játék pedig a könyvek lapozgatása. Elölről hátra és hátulról előre, egyenként, és többet egyszerre. Van kis lap, nagy lap, puha lap, kemény lap, mintás és rajzos és üres, mind-mind másmilyen. Ezt a játékot már nem üldözik annyira, csak akkor, mikor hajtogatni akarok, vagy tépkedni. (mert annak olyan jó hangja van) Sőt, anyu megmutatta, hogy egész gyorsan is lehet ám lapozni, és akkor még szél is fúj.
Utolsó kommentek