Most az van, hogy szeretem is, meg zavaró is hogy létezik. Puszilgatni szeretem, simogatni is, ha nagyon sír, akkor rászólok anyára, hogy
-Anyanyaaa, teeee, babáé! (adjon már neki enni, hogy csönd legyen)
De magam is megpróbálom megnyugtatni ilyenkor, kicsit megsimogatom a buksiját, vagy adok neki játékot.
Andrisnak már van kiságya meg járókája. A kiságyért nem fáj a szívem, maximum néha hisztizek hogy kapcsoljuk be a zenélő plüssöket, de a járóka az király hely. Oda én is szívesen bemásznék néha. Eleinte sikerült is bekéredzkednem, mostanában azonban nem raknak be, csak ingatják a fejüket a szüleim. Andrisnak raktak néhány puha labdát, meg csörgőt, de Andrist még nem érdeklik ezek. Engem érdekelnének, de én ne vegyem ki őket, mert az az Andrisé, aztán ne tegyem vissza, mert fejbe verem, és egyáltalán. Nehéz ügy, de én elszánt vagyok és nem hagyom, hogy elszigeteljenek az öcsémtől, kierőszakolom a hozzáférést.
Minap anya végre megengedte, hogy kézbe vegyem és dajkáljam, nagyon büszke voltam magamra és nem is akartam visszaadni anyának a tesót, kicsit hisztiztünk is.
Ha fáradt vagyok, akkor Andris menjen a kiságyba és Anya velem foglalkozzon. Apa lehetőleg ne nagyon dédelgesse sokáig és a látogatók se ajnározzák hosszasan, mert az nagyon zavar és féltékeny leszek.
Utolsó kommentek