Levente napjai

Uff.
Eljött az idő, hogy sikerült végre levetkőznöm a kedves-idióta beceneveket.
Nincs többé Bocifül, Bulátamanó és társai.
Szólítsatok ezentúl Kicsitájfunnak, rézbőrű testvéreim. Kiérdemeltem.

Igaz, hogy anyutól származik az új név, de a változtatást apunak köszönhetem (köszi).

Apuval sokkal jobban szeretek itthon lenni, mint anyuval. Mert az anyu rengeteg dolgot megtilt, és komolyan is veszi. Sőt, inkább játszik velem, csak ne keressek kalandokat.
Na de apuval egész más az élet. Ő mindig el van foglalva és ki se dugja az orrát a számítógépből. Nyugodtan megostromolhatom a könyvespolcot, a virágokat, a lépcsőt, mert tudom, hogy úgyse veszi észre, csak mikor már elfoglaltam-levertem-felmásztam rá-kidobáltam-szétlocsoltam-szemembe döftem-megettem.
Vele érdekes helyekre megyek, ahol érdekes emberek vannak, és mindenhol a számítógépet nézegetjük.
Nem ragaszkodik a konvencionális dolgokhoz, mint pl cipőhúzás.
Rengeteget eszünk. Mindig ad a kajájából, bármit is eszik. Nem pepecselünk az egészséges életmóddal, ha úgy tartja kedvem, fél kiló kiflit is megehetek.
Mindig alszik velem, nem úgy mint anyu, mert ő lelécel ha elalszom.

Szóval az ilyen tökéletes napok végén hazajön anyu (igazából persze mi hozzuk haza, mert lusta villamosozni) és elsápad. És sikál, porszívóz, feltöröl, rendet rak. És nem érti, hogyan vagyok képes egy röpke nap alatt ekkora csatateret csinálni.
Hát így történt, hogy tegnap elnevezett Kicsitájfunnak.