Apával tanulunk bújócskázni.
Az úgy van, hogy négykézlábra ereszkedünk. Mint az oroszlánok. Apa mondja, hogy bújjak el, addig nem néz oda. Én gyorsan elbújok, mindig máshova. Megpróbálok nem kuncogni, ami sose sikerül, de szerencsére apának rossz a füle vagy mi, mert eddig nem buktam le. Apa elkezd keresni a lakásban, hangosan gondolkozik, hogy hová is tűnhettem és lassan megy körbe négykézláb. Anyától is szokta kérdezni, hol vagyok, ő meg álmélkodik, hogy az előbb még itt voltam.
Azért nem találnak, mert én cseles vagyok. Ha apa nem figyel oda, a háta mögött más búvóhelyre osonok négykézláb. (Csattog a padlón a térde meg a könyöke és közben viháncolva röhög, az igyekezettől majd' felborul. De mi nem vesszük észre, megpróbálunk csöndben nem megfulladni a nevetéstől.-Anya)
Néha kidugom a fejem, hogy apát lecsekkoljam merre tart éppen. Ilyenkor szoktam lebukni, vagy apa egyszerűen rám talál, esetleg én fedem fel magam, mert már nem bírom tovább a kuncogást visszatartani. Olyankor mindig hatalmasat röhögünk, apa felfal, megcsiklandoz, és utána ő bújik el.
De olyan sekélyes, fogja a pokrócot és a szoba közepén betakarózik vele. Micsoda álca, egy egyéves is simán megtalálná....
Utolsó kommentek