Levente szerda délben távozhatott a kórházból. Orvosa, ápolónői, és négy párás tekintetű takarítónő búcsúzott tőle, szomorkodtak, hogy ki fog eztán napi ötvenszer nekirongyolni a takarítókocsinak. Mikor bementem, épp a folyosón kaszinóztak egy másik kisfiúval, és faltól falig rohangáltak, nehogy kifulladjanak ugye. Nyomban hozták is a zárójelentést. (Vajon miért?)
Nem adtak itthonra semmilyen receptet, nem tanácsoltak párásítást, nem javasolták a kalciumot. Egyetlen tennivalóként azt jelölték meg nekünk, hogy nyissunk rá ablakot, öltöztessük fel és lehúzott kocsiablakkal irány a kórház. Mert "ezt a betegséget nem lehet megelőzni anyuka, ez nem olyan betegség". Nem vagyok meggyőzve, de természetesen berohanunk vele megint, ha ismét befullad. Ennek fényében minden nátha, megfázás, maga után von majd egy kétnapos kórházi nyaralást is. Ehh. Nem hagyom ennyiben.
Egyébként Lev szuper kisgyerek volt bent, együttműködő, barátságos és piszkosul eleven. Apjának minden kreativitására szüksége volt, hogy két éjjel és másfél nap lekösse. Ráadásul az összes komfort egy pecaszék volt meg egy papucs. A többi szülő ráadásul mind váltásban volt egymással vagy a nagyszülőkkel, neki meg egyedül kellett tartania a frontot, egy kétévessel, aki képes volt a magas rácsoságyból kigangolni, ha a szomszéd gyerek illetéktelenül vetett szemet az ő buszára. (Lev, most erősen apás is lett, hogy ennyi időt töltöttek egymásra utalva.) Mutasson valaki még egy ilyen apukát, kérem!
(A papán kívül. Ő még nyáron húzott le két hetet Levivel, kicsit őszebb is azóta.)
Utolsó kommentek